Sötét Varázslatok Kivédése - Harc a dezinformáció ellen az Európai Unióban

Szerző: Szegőfi Ákos

A hazugságok megállítása: hol is kezdjük?

Az EU-ban – a dohánytermékek, a kábítószerek és a lőfegyverek szabályozásához hasonlóan – a tagállamok hatásköre eldönteni, hogy tesznek-e lépéseket az álhírek ellen. Ennek volt értelme, ha arra gondolunk, hogy a Geraszimov-doktrína néhány éve a dezinformációk terjesztését a hibrid hadviselés fegyverének nevezte. Másrészt viszont az orosz állam a dezinformációt az európai együttműködés bomlasztására használja, ezáltal pedig a probléma országhatárokon átnyúló üggyé vált. Azok után, hogy Oroszország több országban is beavatkozott a választásokba – lásd például a Brexit-népszavazást – az EU nemzetek feletti szervezeteinek muszáj lett fellépnie az európai demokráciát fenyegető orosz dezinformációs kampányok ellen.
Ezzel az „ébredéssel” párhuzamosan a tagállamok is elkezdtek fellépni a dezinformációs kampányok ellen, saját választásaik védelmében. A dezinformáció kommunikációs folyamatként értelmezhető. A tagállamok kreatív és meglehetősen különböző módokon próbálják ezt a folyamatot megszakítani.

Ha az álhír terjesztése sikeres, az azt jelenti, hogy a polgárok álhíreket akarnak fogyasztani. Ez a dezinformáció keresleti oldala, amit talán a legnehezebb kezelni. Másrészt viszont a dezinformáció üzlet is. Az üzenetek terjesztőinek anyagi érdeke fűződik a Kreml-párti (és EU-ellenes) üzenetek továbbadásához. Ezeket az anyagi érdekeket új szabályozással lehet csökkenteni. A Facebook és a hozzá hasonló kommunikációs csatornák könnyen manipulálhatják felhasználóikat. Olyan algoritmusokat alkalmaznak, amik támogatják a „szűrőbuborékok,” „visszhangkamrák” kialakulását. Emellett az üzenetek terjesztőit társadalmi-ökonometriai eszközökkel is ellátják, és lehetővé teszik számukra a közönség nagyon pontos megcélzását (micro-targeting). A platformokat azonban rá lehet kényszeríteni arra, hogy szabályozzák a tevékenységüket.

Néhány ország, például Csehország és Belgium hosszú távban gondolkodik. Ők a lakosság felvilágosítását választották (a keresleti oldalt). Az, hogy valaki tud olvasni és tudja használni az internetet, még nem feltétlenül jelenti, hogy a megszerzett információt kritikusan értékelni is tudja. A középiskolák médiaműveltségi programokat indítottak, hogy a gyerekek megtanulják, hogyan lehet a dezinformációt kiszűrni.

Eközben a Balti országokban közösségi média-felhasználók csoportjai „troll-vadász” hálózatokat alapítottak. Önkéntesek azonosítják azokat a profilokat és embereket, akik szándékosan Kreml-párti propagandát terjesztenek. Tiltólistákat hoztak létre a közösségi média felhasználóinak, hogy le tudják ellenőrizni, hogy a hírfolyamukban reklámozott hírforrások kötődnek-e az orosz kormányhoz. Erős lobbizás kezdődött, hogy senki ne hirdessen a tiltólistás oldalakon – ezzel ezekben az országokban nagy csapást mértek az EU-szkeptikus álhírekből meggazdagodni vágyókra.

Hirtelen rengeteg munkája lett a tényellenőrzőknek (fact-checkers), azoknak az újságíróknak, akik az egyes megnyilvánulások valóságtartalmát ellenőrzik. Eleinte úgy tűnt, nem nagy a veszély. Az álhírek többségét rettenetes angolsággal vagy németséggel írták, gyakran a hírhedten gyenge Google fordító segítségével. Az állítások alátámasztására szolgáló képeket pedig könnyen le lehetett nyomozni a fordított képkeresővel. Azaz az álhírek eleinte nem nagyon ügyesen hazudtak. Hamarosan azonban rosszabbra fordult a helyzet. A gyenge minőség ellenére nagy számú EU-polgár kezdett hitelt adni a megbízható hírforrásként megjelenő platformoknak. Ezek még a választói magatartásukra is hatással lehettek. Olyan volt, mintha a tényellenőrzők egyetlen légycsapóval felszerelve folytatnának kétségbeesett küzdelmet egy sáskaraj ellen. Amit az orosz dezinformáció minőségben nem tudott elérni, azt mennyiséggel pótolta.

Az EU-nak is lépnie kellett. Az a döntés született, hogy a dezinformációs folyamatba az egyéni üzenetek szintjén próbálnak meg beavatkozni. 2015 márciusában létrehozták az East Stratcom Task Force-ot, aminek feladata az orosz dezinformáció elleni küzdelem és a keleti partnerek felé az EU szakpolitikáinak kommunikálása. A munkacsoport hírhedten rosszul állt anyagi és humán erőforrások tekintetében (talán tucatnyi angolul és oroszul beszélő újságírót tudott alkalmazni), mígnem 2018 januárjában 1.1 millió eurós támogatást kapott. Ezt egy évvel később 3 millió eurós támogatás követte. A munkacsoport új weblapot és Facebook-oldalt indított EU vs Disinfo („az EU az álhírek ellen”) címmel. A weboldalon a megcáfolt álhírek átfogó archívumát találjuk. Ezeket az egyes EU-tagállamokban terjesztették, hogy belföldi politikai ügyekben elégedetlenséget szítsanak. A Facebook-oldalon infografikák, rövid videók, oknyomozó cikkek vannak, valamint listázzák az adott hét legfelháborítóbb és legnépszerűbb álhíreit.

Ebben a cikkben az EU vs Disinfo Facebook-oldal tevékenységét vizsgálom a második büdzséemeléstől (2019. január) az európai parlamenti választásokig (május 26.) terjedő időszakban. Az oldal tevékenységéről kritikus javaslatokat is megfogalmazok.

Humor, „beoltás” és ismétlés - az alkalmazott stratégiák

Az EU vs Disinfo Facebook-profil egyik feltűnő tulajdonsága, hogy nagyon sokszínű. Az alkalmazott újságírók egyedi illusztrációkkal, jó minőségű fotókkal (esetenként karikatúrákkal) akarnak kitűnni a hírfolyam zűrzavarából. Ebből a szempontból a posztok közvetlenül a megcáfolandó dezinformáció típusa ellen mennek. A munkacsoport azt szeretné, hogy az olvasó lássa a különbséget a minőségi újságírás és a gyenge hazugságok között.

Ebben a tanulmányban a Facebook-posztokat három csoportra osztottuk.

  1. Az EU vs Disinfo oldal rendszeresen közöl „a hét dezinformációi” vagy #TOPFAKES listákat. Ezekben a tényellenőrző csapat felsorol öt-hat szalagcímet, amik az előző héten a Kreml-párti médiában az EU tagállamairól megjelentek. A listára az egyes cikkek a népszerűségük, illetve a nevetségességük miatt kerülnek fel. A vizsgált öt hónapban 28 ilyen lista került fel a Facebook-oldalra. Ezek a listák többnyire nem linkek, hanem kifejezetten a Facebookra készült ábrák. Bár ezek a #TOPFAKES-listák nagyon szórakoztatóak, vissza is üthet, ha a hivatalos platformok dezinformációt visszhangoznak.
  2. A második csoportba az egyedi esettanulmányok kerültek. Ha valamilyen különlegesen gyalázatos álhír tesz szert nagy népszerűségre, a munkacsoport egész cikket szentel a hazugságok leleplezésének. Például a Skripal-mérgezéshez köthető cikkeket az egyedi esettanulmányokhoz sorolhatjuk, mivel a munkacsoport ugyanannak az álhírnek a különböző változataival nézett szembe. Egy-egy álhír gyakran visszatér, ha valamiért az orosz külpolitika számára fontos lesz a téma. Az alternatív valóság ezek mellett a központi narratívák mellett épül. Mind az 52 ide sorolt cikket a munkacsoport tagjai írták.
  3. Végül, de nem utolsósorban a hosszabb oknyomozó cikkek is külön kategóriába kerültek. Ezek nem magáról a dezinformációról szólnak, hanem a tágabb kontextusról: a dezinformációs kampányok mögötti infrastruktúráról, vagy az orosz propagandisták módszereiről. A kategória néhány cikke eredetileg más médiumban jelent meg, illetve két esetben tudományos cikkről volt szó. A vizsgált időszakban 53 poszt jelent meg ebben a kategóriában.

Nézzük meg az EU vs Disinfo-oldal posztjait. Először is, nincs nagy különbség a posztokra adott lájkok számában, illetve abban, hogy hányszor osztják meg őket. Általánosságban véve azt mondhatjuk, hogy az elérés meglehetősen alacsony, átlagosan 127 lájk jön a #TOPFAKES-listákra, 119 az esettanulmányokra és (érdekes módon) 136 az oknyomozó anyagokra. A megosztások száma szinte mindig elmarad a lájkokétól. A különbség a kategóriák között itt még kisebb, körülbelül 48 megosztást kap egy poszt bármelyik kategóriában. Azt mondhatjuk, hogy az EU vs Disinfo-oldal közösségi média-elérése nagyságrendekkel kisebb, mint azon platformoké (például Russia Today vagy Sputnik), amelyek ellen harcol. Tekintsük most át a posztok jellemzőit és a munkacsoport által használt módszereket.

  • Nem meglepő, hogy a videók szinte mindig népszerűbbek a cikkeknél, lájkok és megosztások számát tekintve is. Az adatokban látható kiugrások szinte kizárólag a vizsgált időszakban posztolt nyolc videónak köszönhetőek.
  • Ami az olvasott anyagokat illeti, a legnépszerűbbek az oknyomozó cikkek az orosz propaganda módszereiről (példul a Russia Today-ről). A cikkek segítségével bepillantást nyerhetünk a propagandagépezet működésébe, és ez láthatóan érdekli az olvasókat. Ezek a posztok nem csak népszerűek, de hasznosak is: lerombolhatják a vizsgált médiumok hitelességét. A munkacsoport újságírói humorral kezelik a freudi elszólásokról és az újságírói gondatlanságról szóló cikkeket. Kissé szarkasztikus hangulatot teremtenek.
  • Azok a cikkek, amelyek általános módszertani információkat tartalmaznak a propagandisztikus narratívákról vagy amelyek elvont módon tárgyalják a kérdést, sokkal kevésbé népszerűek, mint az egyes eseteket bemutató írások. Az egyetlen kivétel ez alól egy szponzorált posztként előtérbe helyezett cikk volt. Itt is látszik, hogy az emberi agy leginkább valós eseteken és példákon keresztül fogja fel a problémákat. Az alábbi példa egy jól megírt, ám gyenge visszhangot kiváltó, átlag alatti lájkokat és megosztásokat kapott poszt:

  • Ha egy posztba Putyin arcát is beleteszik, a lájkok és a megosztások száma megugrik. A vizsgált időszakban négy cikkben, illetve képen jelent meg az orosz elnök, és mind a négy kiugróan magas elérést produkált.
  • Módszertani szempontból fontos, hogy a munkacsoport a gamifikációval, azaz a játékosítással is megpróbálkozott. A „Kreml-párti bingó” vagy a „Krími bingó” ugyan nem volt különlegesen népszerű, de hasznosnak nevezhetjük őket. Az interaktív játéknak olyan hatása lehet, mint egyfajta pszichológiai „oltásnak”. Ebben a módszerben a résztvevőket gyenge érvekkel és erős ellenérvekkel „oltják be” a jövőbeli manipuláció ellen. A játékosítás a médiaműveltségi projektek egyik sarokköve is.
  • A munkacsoport újságírói gyakran nyúlnak a humor eszközéhez. Az EU vs Disinfo cikkei nem a hivatalos jelentések nyelvezetét használják. A tényellenőrzés egyik gyakori problémája, hogy a mítoszok cáfolata ritkán olyan szórakoztató, mint amilyen maga a mítosz. Ahogy az orosz állami propaganda egyre nacionalistább, „hősiesebb” és agresszívabb hangot üt meg (például a Krím-félsziget bekebelezése kapcsán), úgy lesz egyre könnyebb kigúnyolni. Itt azonban vékony jégen táncol a munkacsoport – a túl sok humor, a szarkazmus csökkenti az üzenet kommunikációs hatását. A humor mögötti üzenet a következő: „Ostobaság lenne ezt bevenni! Inkább nevess egy jót.” Megfelelő mennyiségben adagolva a humor tökéletes fegyver a dezinformáció által keltett félelem ellen.

1. ábra. A lájkok és a megosztások száma. A lájkokat illetően a kategória legnépszerűbb posztja egy 1001 tavalyi Kreml-párti álhírt tartalmazó válogatás volt. A megosztások száma alapján a legnépszerűbb poszt a Notre-Dame leégéséről terjesztett orosz álhírről szólt.


2. ábra. Érdekes módon a legnépszerűbb poszt egy rövid videó volt arról, hogy a Kreml hogyan próbálja relativizálni Sztálin bűneit. 730 megosztást és 497 lájkot kapott (ebben az esetben több volt a megosztás, mint a lájk).


3. ábra. Ebben a kategóriában a legnépszerűbb poszt egy szponzorált infografika volt a dezinformátorok általános stratégiáiról, „Figyelmeztető jelek” címmel.

Az EU-választások és a tényellenőrzés

Ez a tanulmány az európai választásokat közvetlenül megelőző öt hónapos időszakot vizsgálta. Érdekes módon az orosz beavatkozásról szóló első tényellenőrző cikk és figyelmeztetés csak április 7-én jelent meg (maga a poszt, ami eredetileg a Visegrad Insight című lap egyik cikke volt, a minta egyik legkevésbé népszerű posztja). A korábbi hónapokban az ukrán választások és a Skripal-mérgezés egyéves évfordulója állt az érdeklődés homlokterében.

Érdemes megjegyezni, hogy a lájkok és a megosztások állandóságot mutattak az időszak alatt – minden a dolgok megszokott rendje szerint haladt. A fenti posztot követően áprilisban volt néhány bejegyzés az EP-választásról. Ám semmilyen nagy kampány nem indult, nem ugrott meg a posztok népszerűsége (ami utalhatna szponzorált tartalomra), és semmi nem jelezte, hogy ellenkampány indulna egy lehetséges orosz dezinformációs kampány ellen.

Mit mutat meg az EU vs Disinfo-oldal?

A tevékenysége alapján úgy tűnik, hogy a munkacsoport tényellenőrző csapatnál több, ám médiaműveltségi programnál kevesebb. Azt mondhatjuk, hogy a munkacsoport az EU egyik korai kísérlete a dezinformáció kezelésére. A tényellenőrzés hasznos a médiumok számára, de az EU és a hozzá hasonló szervezetek ennél sokkal többet tehetnek. Szabályozhatják a területet, a Facebookot és a többi platformot rákényszeríthetik a tartalomfigyelésre, és elméletileg médiaműveltségi programokat is indíthatnának. A legnagyobb gond az EU vs Disinfo-oldallal azonban az, hogy politikailag elfogultnak tűnhet. Nehéz elképzelni, hogy az orosz dezinformáció elfogadására leginkább hajlamos emberek bármit elhinnének egy EU-ügynökségnek. Az EU vs Disinfo pontosan azon bukhat el, hogy EU-ügynökség.